Te kimenekültél, mert 56 miatt a kommunisták halálra ítéltek. Te kint küzdelmesen, amiről jószerivel semmit sem tudok, élettannal foglalkozó egyetemi tanár lettél. Testvéred az én édesanyám itt maradt 2 gyerekkel és az elmenekültek miatti nemkívánatos társadalmi bélyeggel. Anyám mindent megtett, ami tőle tellett, beíratott hittanra és a kisdobosságba. Az előbbire titokban, hogy békén hagyják. Így cseperedtem Úttörőségből a KISZ-be, miközben este anyámmal a Lorettói litániát imádkoztuk. A társadalomról, amiben éltünk szinte szó sem esett hiszen „a falnak is füle van”. Ezzel szemben láttam, hogy azt az egyetemi laborvezetőt, akit egy túlságosan jól sikerült március 15.-ikei megemlékezés kapcsán páros lábbal rúgták ki a főiskoláról nem merte megvédeni senki. Ekkor betelt a pohár. Felálltam és otthagytam a KISZ-t. De igazából még nem érdekelt mi történik az országban. Apám dolgáról annyit tudtam, hogy ezért vagy azért, ki tudja miért 3 év börtönre ítélték, kiverték a fogait és az álmodozó lelkű egyetemistából egy megbízható depresszióst faragtak, aki elmenekült 56-ban, majd húsz évvel később Amerikában öngyilkos lett.
Az évek teltek. Nagyapám, aki reggeltől estig ült a rádió előtt, s hallgatta a híreket, mikor jön az amerikai segítség, amit 56-ban olyan lelkesen ígértek, meghalt mielőtt 89-90 után az oroszok elhagyták az országot.
Itt maradtak azok, akiknek mindegy volt kinek, de árulták a hazát. 89-ben lelkesen vonultunk a Kossuth térről és szóltak az autódudák, gondolván most egy új világ jön. Jött is, de a recept a régi: ti ne törődjetek a politikával, majd a kormány megold mindent. Az emberek elmentek Görenjét venni Bécsbe, s a politikát hagyták a csudába. A politika tette a szokásos dolgát: ígért és ígért, elhazudta a magyar múltat, és festett kék eget. És minden mögött jött a megszorítás, ahogy régen: ne kicsit, hanem kocsit. Hogy ki fogja eltartani a gyermekeket nem szült öregeket? Majd azon családok gyermekei, akik nem dőltek be az ígéreteknek, húzták az igát és szültek gyermekeket.
És jött a munkanélküliség, az első, majd a második. Csuromvizes ébredések. És csöndes imák: Uram Te itt vagy velünk, és vigyázod életünk.
És jött ez a fékeveszett politikai kalandor. És akkor valami felágaskodott bennem: ELÉG VOLT!
Nem milliós tömeggel körülvéve, hanem kis családommal és legjobb barátommal munkanélküliként kiálltam 2005-ben a Kossuth térre, és azt mondtam: nekem van egy álmom, ahogy Martin Luther Kingnek is volt. Egy erkölcsileg megtisztult Magyarország. Rá egy évre felébredt az ország is. Ma sem beszélnek rólunk, mert ez a társaság is ugyan azt a nótát fújja: Én ettem meg mások kenyerét, kettévághattam volna a zsíros kenyeret, amit ettünk, és fölajánlhattam volna a felét a bankároknak, mert szegényeknek még az én zsíros kenyerem felére is szükségük volt.
A sors fura fintora hogy ugyancsak szeptember 17-én, mint 2006-ban a Kossuth tériek, felkeltek 2011 szeptember 17-én a Wall Streeten is. Ahogy Egyiptomban, Szíriában, Spanyolországban, Görögországban és még 22 országban szerte a világban.
Lehet, hogy mégsem a bankároknak és az ő szekértolóinak van igazuk? Hogy vissza kell térnünk az erkölcsi normákhoz, hogy nem kannibálként kéne élnünk a világban: elpusztítva magzatainkat, felélve minden lelki, szellemi és anyagi erőforrását a földnek, hogy még több profitot termeljen a keveseknek?
Lehet, hogy eme erkölcsi forradalom többet lendíthet családom sorsán, mintha a fele megélhetésemet a politikusokra és bankárokra bízom?
Antal Péter
